Vándormadaraim, kérgemet hántó vadak, odvaimban fészkelő mókusok, virágaimra szálló bogarak!
Csak a rög az enyém, mit gyökereimmel mostanáig magamhoz fontam, s nem a mező, amin állok, egyedül. Virágaimat néha leveri a jég, termésem kevés, férge sok, korhadó gallyaimra kusza hálót sző a pók.
Mégis, állok. Tán visszatér pár madaram fészket rakni ágaimra, vagy felcsippenteni a nyüveket. Az erre csörtető vadak pedig lerágják majd korhadt kérgemet, almot az én odvam rejtekében hoz világra mókusom. S ha marad rügyem a nagy fagyok után, koronámat körbedongják majd a hártyaszárnyú állatok, kevés virágomból kiszívják a nektárt, s más mezőkre röptetik porom. Talán.
Madarak, vadak, mókusok, bogarak! A szelídgesztenyefa meredek hegyoldalon termését már nem kerekíti tovább. Csak legurulna a lejtőn, s a szúrós kupacsok úgy gyűlnének a völgyben, hogy hántani nem jön senki: odakinn tüske, odabenn meg csak a töppedt gesztenye vár.
„Emlékszem – mondja az ember – régen legalább millió sült a parázson, a gőztől kis koronává kunkorodott mindnek a héja, s egyben faltam a pucér, édes-ráncos szappanokat. Most meg üresen homorít itt a sok férges gesztenyehéj” – néz szórakozottan a talpa alá, majd árnyéktalanul, gyökértelenül új dombra indul szüretelni az ember.
Nem mozdulok. Gyökereim ebbe a földbe szorultak. Csak a rög az enyém, nem a mező. S nem ti: madarak, vadak, mókusok, bogarak. Mégis, állok – nektek. Veletek élek szelíden magamnak. Nélkületek viszont örökre elvadulok.
Madaraim! Vadjaim! Mókusaim! Bogaraim! A tiétek vagyok.
