lusta betűk

 

Felkérőmnek

Az expressz pompás vidéken vágtat, robog velünk.
Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?
Neonfény serceg, várjuk a csatlakozást,
Így könyörögtem, adj Uram másik lakást!
A jobbik részem kiment belőlem,
Itt hagyott csak úgy észrevétlen,
Kalap nélkül megyek majd haza,
Legyen ez életem utolsó gesztusa.

 

 

 

Légy ma gyerek és játssz megint velem,
Emlékezz, ahogy én emlékezem.

Egyetlen szót adj!
 

 

Ha a fejfán a más neve áll,
Az a feltámadás jele már,
Vagy a cserbenhalás velejárója?
Szabad-e felkérnem egy számadóra? 

Bekaplak, mint bringalánc a gatyát,
Metsző fogaskerékként haraplak át,
Szegecses pedállal sípcsontodra verek,
Bosszulnak a humánhajtású hardverek!

Érkezz farcsonttal egyenest a vázra,
Imádd a betont arcod meggyalázva,
Kisujjadat a kormány s a fal közé csípjed,
Küllőgerincednél kerékbe feszítlek!

Csapjon a murva föl végig a vádlidon,
Váratlanul a ZIL-ajtót rád nyitom,
Finom nyolcast rúgok eszed kerekébe,
Satufékkel húzok rá a herédre!

Mert elcsengetted ezt a várost, te padka!
 

 

Többé nem twitter,
Ma már csak tikkel,
A királyrák tikkal
Keletre vitt el.

Jegyre van etikett,
Madárdal, klepiklepp,
Kitikkadt Katikat
Tikettre vetitek.

Elfogyott tikettem,
Már mindent kitettem,
Pénztárcám bekattan,
Futárom hitetlen.

Melegszó, hidegszó,
Egy versnyi Sodexo.

 

 

Annyi eszed van, mint a galambnak,
Pont elég, hogy repülj, ha hagynak,
Embertücsök, Angyalhangya,
Végtelenbe, dalba fagyva.
 

Vándormadaraim, kérgemet hántó vadak, odvaimban fészkelő mókusok, virágaimra szálló bogarak!

Csak a rög az enyém, mit gyökereimmel mostanáig magamhoz fontam, s nem a mező, amin állok, egyedül. Virágaimat néha leveri a jég, termésem kevés, férge sok, korhadó gallyaimra kusza hálót sző a pók.

Mégis, állok. Tán visszatér pár madaram fészket rakni ágaimra, vagy felcsippenteni a nyüveket. Az erre csörtető vadak pedig lerágják majd korhadt kérgemet, almot az én odvam rejtekében hoz világra mókusom. S ha marad rügyem a nagy fagyok után, koronámat körbedongják majd a hártyaszárnyú állatok, kevés virágomból kiszívják a nektárt, s más mezőkre röptetik porom. Talán.

Madarak, vadak, mókusok, bogarak! A szelídgesztenyefa meredek hegyoldalon termését már nem kerekíti tovább. Csak legurulna a lejtőn, s a szúrós kupacsok úgy gyűlnének a völgyben, hogy hántani nem jön senki: odakinn tüske, odabenn meg csak a töppedt gesztenye vár.

„Emlékszem – mondja az ember – régen legalább millió sült a parázson, a gőztől kis koronává kunkorodott mindnek a héja, s egyben faltam a pucér, édes-ráncos szappanokat. Most meg üresen homorít itt a sok férges gesztenyehéj” – néz szórakozottan a talpa alá, majd árnyéktalanul, gyökértelenül új dombra indul szüretelni az ember.

Nem mozdulok. Gyökereim ebbe a földbe szorultak. Csak a rög az enyém, nem a mező. S nem ti: madarak, vadak, mókusok, bogarak. Mégis, állok – nektek. Veletek élek szelíden magamnak. Nélkületek viszont örökre elvadulok.

Madaraim! Vadjaim! Mókusaim! Bogaraim! A tiétek vagyok.

Vízként csak folyni előre,
Folyni amerre mélyebb a meder,
Mosni homokról, csapni a kőre,
Míg meredekje tengerbe terel.

Vízként csak forrni,
Pattogjon a sok gőzölgő buborék,
Vagy csöndben rombolni,
Ahogy sziklarepedésben robban a jég.

Alul jár
Alul él
Nem biccent
Nem remél

Foga közt
A homok
Vibráló
Neonok

Égtelen
Föld alatt
Zajban áll
Hallgatag

Gyorsan lép
Vadul fal
Alul él
Alul hal

Úgy fest, loptak.

 

 

20 000 000 Hímivarsejt - 1 Petesejt
Meddő fölény.

 

Végre ridegen szíven csap a fém,
S én gyilkolni indulok fémanyám csövén,
Porvérem felüvölt: „Kint már a halál!”...
De a csövön túl csak sötét üresség talál.

Csillogó bőrömön nem érzek dühöt,
Se bosszútól, se vádtól fel nem pördülök,
S a füstbe szemernyi kapzsiság se vág…
„Ok nélkül küldött ölni fémanyád?”

Céltalanul tartok egyenest a célra,
Teremtőm miért szór porvért acélba,
Ha nincs indíték, csak csőstül gyűlölet?...
Amit átfúrok, nem más, mint hússzövet.

Tehetetlen átvágok a sötét bőrön,
Előre, ki innen! mással nem törődöm,
Nem marad utánam, csak egy embernyi hiány…
Teremtőm így ítélt: „Megdöglesz, cigány!”
 

Asztalodra hogy borul a lúgos kémia,
A génpiszkált mandarin, s a tápsavas liba!
Továbbra is áll a tézis: élni tudni köll,
A légy is úgy döglik csak, ha tudja, hogy mitől.

Nézd ezt a komoly arcot,
Mit felül rendezett hajmoha,
Alul olcsó nyakkendő boga fog keretbe,
S fordul felnőttet mímelő gyerekbe,
Ahogy torkon szorítja kora,
Nézd, hogy feszít,
Teste az időben előredől,
De hangja régi vad vizek felől nevet,
Gyermekként élte, felnőttként játssza az életet,
S most öltönybe bújócskázik önmaga elől.

Nincsen ízlés, csak a baj van,
Húsos lány füröszt csak tejbevajban,
Mindenben vagy egy szem mazsola,
Néha nagyon ízlik, ami egyébként soha.

Nincsen eszme, csak a baj van,
Magamét rummal kikavartam,
Míg te konyhában fröccsözöl, Világ!
Eszméletlen az orgiád.

Nincs igazság, csak a baj van,
Túl egyenes az összes ferde hajlam,
Csúcsra török, de lejt a hegy,
Álljon alám, kire köphetek!

Nincsen baj se, csak a baj van,
Táncol a nyelv a harangban,
Bajszó bajdal bajszát feni…
Ébredj! Mától bajoskalács a reggeli.

Lusta betűk, hanyag szavak –
Fejezd ki jobban önmagad!

Lapos szavak, halott betűk –
Fejezd le mind, máglyára küldd!

Latyak szavak, habos betűk –
Fejedre vaskeret feszült!

Mert szavad mégis lapos, hanyag…
Fejezd le inkább önmagad!

Jancsika, kicsirügy, süss ide rám!
Nem kell a sietség, a túl nagy elán,
A magnak is idő kell, s a csíra kikel,
Ami szép, megvár, nem szökik el.

Várnak a felhők, a napsugarak,
Vár a bodobácspár a tégla alatt,
Türelmes a nagy- és a kismutató,
Hadd cseperedjen a kispu Janó.

Ne siess, hidd el, itt lesz a világ,
Türelmes apa is, és vár anyukád,
Vár az élet, oly’ színes, vidám,
Jancsika, kicsirügy! Süss ide rám!

A reformok elbuktak,
Mint nyúl a söréttől,
Az SZDSZ megrepedt,
S fútt tojásként széttör,
Drágább lett az olaj,
Mint egy hordó kölni,
Kína Tibetnél kopog:
Szabad öldökölni?

A magyar színház porzik,
Tavaszvíz nem éri,
Kossuth-tojás sem kell,
A színész most nem kéri,
A tojás sárgája is
Csendben kiszivárog,
Kölnijeggyel kézben
Az ünnepre várok…

Szabad-e locsolni?

Lehettél volna több, de nem,
Ezért magad ne köpd szemen,
Ma egyszerű senki vagy, na és?
Hisz jól vagy, s fő a jóllevés,
Egy jó leves, egy ölelés,
Egy pillanat, mit fejbe vés az ember…
Élj hát boldogan e középszerelemmel!
Viseld büszkén az ékszert,
Ez oly sokat csiszolt középszert,
Mert ékszered te vagy magad,
Bajban vagy, ha magadra hagy,
És marad, mi nem lettél soha,
A „Több lehettél volna, ostoba!” siráma…
Eldobni hát ma már mindhiába.

Ujjaimból pisztolyt formáló kezem
Cakkoshajú legófejemhez emelem.
Zsetonom elfogyott, nem jön a kártya,
Pár kéne, de csak körben áll egy kislányka.

Kempingbiciklimmel a halálba ugratok,
Hogy kimaradjak egyszer, vagy húzhassak új lapot,
De a játékszabály szerint sajnos ez kizárt,
Level 30 felé az élet már very hard.

Könnyed hellót intek a múltnak,
Régi csomóim majd mind kilazultak,
S tán épp ma újat old meg e furcsa szó:
Helló!

Helló régi kurvám, helló kisírt társam,
Helló mindenki, kire hiába vártam!
Újra látni téged végre újra jó:
Helló, helló, helló, helló!

Helló nyűtt elvbarát, helló dobott mester,
Helló szégyenfoltom, s mind, aki ma restell,
Hátat fordítani neked ma már nem való:
Helló, helló, helló, helló!

Csomó helló a csomó csomónak!
Átváglak, kikötlek, de legjobb, ha feloldlak,
Csak köszönj vissza rám, nem izzasztó meló:
Elég egy helló.

Redőnyöm lehúzom a fényes szavak előtt.
Engem ne perzseljen többet világos beszéd!
S ha már e fényből nem nyerek több erőt,
Borítson el inkább a puha, jótékony setét.

Egy – Februárra megérett a meggy
Kettő – Mérgező a csipkebokorvessző
Három – Zacskós vízért kell ma sorba állnom
Négy – Addig te meg vércserére mégy
Öt – Kína aszálykárra biztosítást köt
Hat – A sav apad
Hét – Az ég lehunyja végleg kék szemét
Nyolc – Egy földalatti konténerbe bezuhan Miskolc
Kilenc – Génkészletet svájci bankba mentsz
Tíz – Itt a víz!

Ha nem tiszta, vidd vissza,
Nem lesz, aki megissza.