(Számadó I./2.)
Padkán elvéti a lépést,
Szélben üstökére hull a cserép,
Sarkon épp csak elnézi a táblát,
Túlszaladó húskés vágja erét.
Téglasalak eltömíti a kéményt,
Kavicson megröccen a gyönge kerék,
Tetőről részegen kizuhan az útra,
Fúráskor megcsapja a kóbor vezeték.
Ily könnyen hal az ember,
S már nem fontos, mily nehezen élt.
Ha ma lehúz a massza,Felkérőmnek
.jpg)
Az expressz pompás vidéken vágtat, robog velünk.
Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?
Neonfény serceg, várjuk a csatlakozást,
Így könyörögtem, adj Uram másik lakást!
A jobbik részem kiment belőlem,
Itt hagyott csak úgy észrevétlen,
Kalap nélkül megyek majd haza,
Legyen ez életem utolsó gesztusa.
Légy ma gyerek és játssz megint velem,
Emlékezz, ahogy én emlékezem.
Egyetlen szót adj!
Ha a fejfán a más neve áll,
Az a feltámadás jele már,
Vagy a cserbenhalás velejárója?
Szabad-e felkérnem egy számadóra?
Bekaplak, mint bringalánc a gatyát,
Metsző fogaskerékként haraplak át,
Szegecses pedállal sípcsontodra verek,
Bosszulnak a humánhajtású hardverek!
Érkezz farcsonttal egyenest a vázra,
Imádd a betont arcod meggyalázva,
Kisujjadat a kormány s a fal közé csípjed,
Küllőgerincednél kerékbe feszítlek!
Csapjon a murva föl végig a vádlidon,
Váratlanul a ZIL-ajtót rád nyitom,
Finom nyolcast rúgok eszed kerekébe,
Satufékkel húzok rá a herédre!
Mert elcsengetted ezt a várost, te padka!
Többé nem twitter,
Ma már csak tikkel,
A királyrák tikkal
Keletre vitt el.
Jegyre van etikett,
Madárdal, klepiklepp,
Kitikkadt Katikat
Tikettre vetitek.
Elfogyott tikettem,
Már mindent kitettem,
Pénztárcám bekattan,
Futárom hitetlen.
Melegszó, hidegszó,
Egy versnyi Sodexo.
Annyi eszed van, mint a galambnak,
Pont elég, hogy repülj, ha hagynak,
Embertücsök, Angyalhangya,
Végtelenbe, dalba fagyva.
Vándormadaraim, kérgemet hántó vadak, odvaimban fészkelő mókusok, virágaimra szálló bogarak!
Csak a rög az enyém, mit gyökereimmel mostanáig magamhoz fontam, s nem a mező, amin állok, egyedül. Virágaimat néha leveri a jég, termésem kevés, férge sok, korhadó gallyaimra kusza hálót sző a pók.
Mégis, állok. Tán visszatér pár madaram fészket rakni ágaimra, vagy felcsippenteni a nyüveket. Az erre csörtető vadak pedig lerágják majd korhadt kérgemet, almot az én odvam rejtekében hoz világra mókusom. S ha marad rügyem a nagy fagyok után, koronámat körbedongják majd a hártyaszárnyú állatok, kevés virágomból kiszívják a nektárt, s más mezőkre röptetik porom. Talán.
Madarak, vadak, mókusok, bogarak! A szelídgesztenyefa meredek hegyoldalon termését már nem kerekíti tovább. Csak legurulna a lejtőn, s a szúrós kupacsok úgy gyűlnének a völgyben, hogy hántani nem jön senki: odakinn tüske, odabenn meg csak a töppedt gesztenye vár.
„Emlékszem – mondja az ember – régen legalább millió sült a parázson, a gőztől kis koronává kunkorodott mindnek a héja, s egyben faltam a pucér, édes-ráncos szappanokat. Most meg üresen homorít itt a sok férges gesztenyehéj” – néz szórakozottan a talpa alá, majd árnyéktalanul, gyökértelenül új dombra indul szüretelni az ember.
Nem mozdulok. Gyökereim ebbe a földbe szorultak. Csak a rög az enyém, nem a mező. S nem ti: madarak, vadak, mókusok, bogarak. Mégis, állok – nektek. Veletek élek szelíden magamnak. Nélkületek viszont örökre elvadulok.
Madaraim! Vadjaim! Mókusaim! Bogaraim! A tiétek vagyok.
Vízként csak folyni előre,
Folyni amerre mélyebb a meder,
Mosni homokról, csapni a kőre,
Míg meredekje tengerbe terel.
Vízként csak forrni,
Pattogjon a sok gőzölgő buborék,
Vagy csöndben rombolni,
Ahogy sziklarepedésben robban a jég.
Alul jár
Alul él
Nem biccent
Nem remél
Foga közt
A homok
Vibráló
Neonok
Égtelen
Föld alatt
Zajban áll
Hallgatag
Gyorsan lép
Vadul fal
Alul él
Alul hal
Úgy fest, loptak.
20 000 000 Hímivarsejt - 1 Petesejt
Meddő fölény.
Végre ridegen szíven csap a fém,
S én gyilkolni indulok fémanyám csövén,
Porvérem felüvölt: „Kint már a halál!”...
De a csövön túl csak sötét üresség talál.
Csillogó bőrömön nem érzek dühöt,
Se bosszútól, se vádtól fel nem pördülök,
S a füstbe szemernyi kapzsiság se vág…
„Ok nélkül küldött ölni fémanyád?”
Céltalanul tartok egyenest a célra,
Teremtőm miért szór porvért acélba,
Ha nincs indíték, csak csőstül gyűlölet?...
Amit átfúrok, nem más, mint hússzövet.
Tehetetlen átvágok a sötét bőrön,
Előre, ki innen! mással nem törődöm,
Nem marad utánam, csak egy embernyi hiány…
Teremtőm így ítélt: „Megdöglesz, cigány!”
Asztalodra hogy borul a lúgos kémia,
A génpiszkált mandarin, s a tápsavas liba!
Továbbra is áll a tézis: élni tudni köll,
A légy is úgy döglik csak, ha tudja, hogy mitől.
Nézd ezt a komoly arcot,
Mit felül rendezett hajmoha,
Alul olcsó nyakkendő boga fog keretbe,
S fordul felnőttet mímelő gyerekbe,
Ahogy torkon szorítja kora,
Nézd, hogy feszít,
Teste az időben előredől,
De hangja régi vad vizek felől nevet,
Gyermekként élte, felnőttként játssza az életet,
S most öltönybe bújócskázik önmaga elől.
